Tudom, tudom...
... írtam már ilyen címmel bejegyzést. Egész pontosan a blogolásom kezdetétől számított harmadik nap hajnalán írt második bejegyzésem volt az, aminek ez volt a címe.
Gyerekek, nem örülök. Írtam mindenféle szépet, meg jót, és ez a köcsög blog.hu szerkesztő meg nem jegyezte meg, és elveszett. Nem tudom, milyen jól tudom reprodukálni, de nem nagyon örülök neki. Már kétszer eljátszotta velem az elmúlt 10-15 percben... Hát próbáljuk meg.
Nos, igazából csak azért jöttem fel, hogy elmeséljem nektek, hogy megyek aludni. Meg azért is, hogy írjak nektek egy gyors posztot, mert milyen dolog már az, hogy poszt nélkül maradtok. Szóval én itt zúzok az éjszakában, én meg pár... hm... Forever alone.
Tudjátok, tök szar érzés, hogy én megírom most ezt a posztot, ti meg édesen alukáltok/forgolódtok éppen az ágyatokban, mit sem érzékelve abból, hogy kint fúj a szél és hideg van, meg hogy vörös az ég alja... „Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.” - írja Petőfi a János Vitézben... És milyen igaz!
Aztán amikor majd elolvassátok, nem lesz meg az a hajnal-fílingtek - szép angol szó, szép magyarosan írva... pfejj.
Na, még egy dolgot hadd említsek meg. Az új dizájnt - ez is szép angol szó szép magyarosan, de erre már nem akad ki a helyesírás ellenőrző... ahogyan a lájk-ra sem...
Szóval, kicsit lejjebb vettem a buzis jellegéből, kizöldült, ahogyan azt ti is láthatjátok. A pálmafával meg a papagájjal - ha eddig nem láttátok volna, hogy az csücsül a barna gondolatmenet-elválasztó faágon - talán picit nyáriasabbá is tettem ezzel a blog küllemét...
És ezzel elérkezettnek látom az időt, hogy elköszönjek tőletek:
