Titi-titi-titi-titi... BUMM!
- Lecsapom az órám. Öt harminc, kelni kéne. Kettőt pislogok, már 33 van. Kimászom az ágyból kómásan, kimegyek az étkezőbe, benyomom a kenyeret a kenyérpirítóba. Amíg készül a pirítós, berakom a kajadobozom meg a vizem a hűtőből a táskába. Vissza a szobámba. Majdnem, mint Rousseau. Csak ő a természethez akart visszamenni. De akkor már jöhetnék a film-trilógiával is - Vissza a jövőbe.
Felaggatom magamra a tegnap este - fél órás procedúra alatt kiválogatott, majd - kikészített ruháimat. Esetleg időjárástól függően átvariálom. Szisszenés a konyhából - kész a pirítós.
Kigaloppozok, Cirót megsimizem. Forró tea a termoszból, kenyér margarinnal megken, benyom, megrág, lenyel. Indulás a fürdőbe. Emberi külsőt varázsolok a pofámra, aztán fogmosás.
Hajamat belövöm a - két - előszobai tükörben, cipő, sál, kabát, táska, kulcs. Ajtónyit, ajtó zár, kulcs elrak. Elindulok lefele a lépcsőházban, megnézem az órámat - „Fene, már ennyi idő van - talán még elérem a 6:03-as buszt... Áh, úgyis késik.”
3 perc elteltével a megállóban vagyok. Busz sehol, még egy jó 5 percig.
Busz beáll, felszállok legelöl, busz továbbmegy, szép komótosan - hova is sietne, hisz csak az utasai 98 százaléka szeretne időben odaérni a munkahelyére/iskolájába/szélsőséges esetben haza, mielőtt a szülők felébrednek.
15 percig unott pofával állok legelöl, közben figyelem a sofőr minden mozdulatát - ahogy gázt ad, ahogy benyomja a kézifék-gombot, ahogy kinyitja az ajtókat, berregtet, bezárja őket és indul tovább. Meg azt is, ahogy minden szembejövő sofőrnek integet. Azért jó legelől állni, mert majd' 180 fokos kilátást biztosít. Egészen addig, amíg be nem nyomul elém a sok felszálló utas...
Végül a busz begördül Határ útra, leszállok, átmegyek a lehető legszabálytalanabb - de egyben leggyorsabb módon az úton.
Le a lépcsőn, végig az aluljárón, bérlet felmutat. Konstatálom, hogy itt melegebb van, az ellenőröknél. Aztán látom ám, hogy külön kis konvektorjuk van. Rohadjanak meg... Lépcső fel, lépcső le, metró leghátsó kocsijánál megállok. Nem jön. Aztán mégis. Elsőként voltam ott, de néhány idős mamika feljogosítva érzi magát, hogy betolakodjon elém, és elfoglalja azt a néhány ülőhelyet, amit még a többi - szintén furakodó köcsögök el nem foglaltak.
Így hát állok. Békésen, a kocsi leghátuljában, röpke félórán át. „Újpest, városkapu.” - ez nekem szólt, leszállás. Felséta a lépcsőn, koldus mellett el, leséta a lépcsőn, miközben egy egész stadionnyi szembejövő ember próbál ebben megakadályozni.
Végig a peronok mentén, buszra felszáll, bérlet felmutat, szabad helyre leül, alszik. Jó kutya!
Szentendrén felébredek, sok a felszálló, a busz negyed órát áll, közben alszom, de fel-felébredek. Aztán végre visszajön a sofőr, felszáll a maradék ember, indulás fel az emelkedőn! Római kőtár, Bükkös patak, Izbégi elágazó! Kicsit nyomottan, 40 percnyi - még ha megszakításokkal teli volt is - alvás után.
Autók között pofátlanul átlavírozok - megtehetem, én vagyok a gyalogos, ő meg csak nem akar elütni, hisz az szabálytalan volna. Séta a suliig, be a kapun, tanároknak köszön, fel a lépcsőn, végig a folyosón, fel a lépcsőn, le a lépcsőn, osztályba benyit, „Jó reggelt!” táska lerak. És Krisszel elkezdünk beszélgetni...
