„Zolika, te hülyegyerek”...
 

 ... mormogtam magamban, miután nekimentem a falnak, a hűtőszekrény mellett. Történt ugyanis, hogy kimentem fagyiért, és - hogy ne ébresszem föl apuékat - nem kapcsoltam fel semmi villanyt. No mindegy, lényeg, hogy jól lefejeltem a falat.

Ehh, és még jégkrémet sem találtam. Olyan mélyen van a mélyhűtőben, hogy nem merem elővenni. Helyette inkább eszem csokit. Na, találjátok ki milyen csoki van itthon? Na? Kávés, bazzeg. Pedig én már aludni akartam menni. Na mindegy, akkor majd megyek, ha hagy a csoki.

Pedig aztán az elmúlt napokban folyton hajnali 4kor feküdtem és 10 körül keltem, ez bizony kialvatlanság kezdete, ami hosszú távon végelgyengüléshez, és halálhoz vezet. Ebbe fogok én belehalni, nem a cigizésbe, az ivásba, meg a nőkbe (khm... pasikba).

Pedig aztán a szentantalban azt tanítják, hogy „Cigi, pia, nők? Pfujj! Tanuljá' inkább, hülyegyerek!” Azt bezzeg senki nem mondja, hogy „Nehogy sokat tanulj és későn feküdj le, kicsi muci, mert akkor végelgyengülésben meghalsz!” De nem ám.

Na, majd én tanárnak megyek hobbiból - mert főállásban apa cégének az örököse leszek - akkor én is szétszivatom a kölköket. Hehh, de várom már! Most viszont egy tábla kávéscsokoládé kacsintgat rám itt a sötétben, és nem tudok neki ellenállni.

Na, vigyázz, kapucsínós csoki, jövök!